2.rész: Az olasz reneszánsz festészet

Leonardo da Vinci (1452-1519) híres, 1498-ban Milánóban készült képe valódi korszakalkotó alkotás. Júdás már nem külön, hanem a tanítványok közt ül, ugyanakkor az árulás bekövetkeztében megvalósuló drámai feszültség kerül itt megvilágításra. Míg Krisztus tekintetében a megbocsátás, a szeretet, a fájdalom tükröződik, addig a tanítványok egyedi magatartásaiból az indulat, a kétely, a megbotránkozás sugárzik.

A rendkívüli mozgalmas műalkotásról Jajczay így ír; „A jellemek kitörnek. Péter kérdez, János fájdalmában szinte összetörik, Júdást a többiek oldalra nyomják és bár ő érzelem nélküli, hideg, de azért találva érzi magát. A pénzes zacskót szorongatja, arca az árnyékban sötét, elüt a többiekétől. András széjjeltárja karjait és csodálkozik, az ifjabb Jakab hirtelen Péter vállaihoz kap, Bertalan felindulva áll helyén. Az idősebb Jakab megdöbbent, Tamás mutatóujjával fenyegetődzik, Fülöp a maga ártatlanságát hangoztatja, Simon kételkedik Jézus elárultatásán, a körülötte lévők azonban nem osztják véleményét, Tádé mintha az áruló nevét súgná és mintha mutatna is rá. Mátyás tudja, hogy Krisztus kimondta a szót, amely be fog teljesülni.” A karakterek, azaz a jellemábrázolás bámulatosan megragadja a néző figyelmét, nem véletlen, hogy számos festő, úgymint Tiziano, Veronese Utolsó vacsoráin is Leonardo hatása tör magának utat. S akkor most nézzünk néhányat - Jajczay írása mellett - azokból, amelyek e hatást megjelenítik:


Elsőként Giampietrino (1495–1549) Utolsó vacsoráját, mely szinte egy az egyben Leonardo mestermunkájának másolata. 1520 körül készült.

A tanítványok ugyanabban a sorban, ugyanazokkal a gesztusokkal foglalnak egymás mellett helyet. A háttérben az ablakok, és az asztalon a tányérok, valamint az étel ugyanazzal az elhelyezéssel bírnak, a színek is Leonardót idézik. Vagyis, Giampietrino igyekezett munkájában az apró részletekre odafigyelni, mely Leonardo remekét utánozza.

De lássuk Tiziano (1490-1576) Utolsó vacsoráját, melyen szintén Leonardo Utolsó vacsorájának hatását fedezhetjük fel.
Igaz, itt az asztal már átlósan van elrendezve, azonban a szereplők nem statikusan, hanem a reneszánsz humánumot megjelenítve vannak ábrázolva. Krisztus végtelen nyugalmát a feje körül létrejött fény tovább erősíti, míg a tanítványok reneszánsz korabeli ruhákban hallgatják őt. A háttérben az építészeti elemek szintén a reneszánszt idézik.











Jacopo Bassano (kb. 1517-1592), a velencei iskolához tartozó késő reneszánsz festő képe már a reneszánsz és a manierizmus határán áll. Rokonságot mutat természetesen Leonardo Utolsó vacsora alkotásával, a kompozíció, illetve a tanítványok egyedi ábrázolása miatt. Ugyanakkor a lendületes vonalvezetés, a szereplők mozgásai, mind erősen a manierizmusba mutatnak. A tanítványok karakterei paraszti környezetbe ágyazódva elevenednek meg; az asztalon lévő tárgyak, s az alattuk lévő korsó, a macska és kiskutya mellett.

Ezen paraszti életformát láttatja azon realista ábrázolásmód is, amely a karokon és a lábakon jelentkező izomzatokat jeleníti meg. Azonban a paraszti léttel kapcsolatos „kellékek” más, szimbolikus jelentésbeli réteget is magukon hordoznak, amelyek a transzcendens dimenzióval állnak kapcsolatban. Ilyen az asztalon lévő alma, amely a bűnbe esésre, vagy a kutya, amely a hűségre utal.



Ezek után viszont következzen Jacopo Tintoretto (1518-1594) velencei, olasz festő, az érett reneszánsz azon képviselője, aki bátran nyit a manierizmus irányába, így a barokk előfutáraként vonul be a művészettörténetbe.

Hiszen Tintoretto Utolsó Vacsora képe egyértelműen szakít azzal a statikus reneszánsz Utolsó vacsorát láttató ábrázolásmóddal, amelyet például Andrea del Castagno is alkalmazott. Ugyanakkor művészete Giampietrino, Bassano, Leonardo festményeihez képest is markánsan eltér, hiszen a zsúfolt kompozíció, az asztal perspektivikus elrendezése, a barokkos mozgalmasság, a csavart vonalvezetés, mind meghatározó tényezővé válik. Az Utolsó vacsorát a San Giorgio Maggoire számára festette. A képen a mennyezet alatti angyalszerű felhők, a belógó lámpák és Krisztus, valamint a tanítványok glóriái elképesztő fényhatást eredményeznek.

Végül kanyarodjunk vissza Jajczay azon megszívlelendő gondolataihoz, mely szerint szép számmal születtek olyan festészeti alkotások is, amelyek nem közvetlenül, hanem szimbolizáló jelleggel az eucharisztiára utaltak. Ilyen Raffaelo monumentális alkotása, mely grandiózusan egyesíti, ötvözi és összeköti az eucharisztia égi és földi dimenzióit. A „Desputa del Sacramento” falfestményén legfelül az Atya –Isten, középen a Fiú-Isten Szűz Mária és Szent János között, majd a Szentháromság alatt az Oltáriszentség található, melyet az egyház tudósai és a hívők vesznek körbe.

Írta: Erdősi-Boda Katinka