3.rész: Németalföldi reneszánsz festészet

Az olasz reneszánsz mesterek mellett a németalföldi festők között is akadt, akit Leonardo Utolsó vacsorája megihletett. Pieter Coecke van Aelst (1502-1550), ifj. Pieter Brueghel nagyapja az 1520-as években ismerkedett meg az itáliai reneszánsszal és a manierizmussal, így az Utolsó vacsora c. képén a szereplők elhelyezése, karakterei az olasz hagyományt követik. Ugyanakkor Van Aelst bibliai szereplőit a korabeli németalföldi művészetnek megfelelően polgári enteriőrbe teszi allegorikus használati tárgyakkal. A kövezet megfestése szépen érzékelteti a térmélységet.

A jelenet a festő korát, a XVI. század világát igazán életszerűen adja vissza, hiszen a szereplők megformáltsága az anatómiai hűségre való törekvést célozza meg. Ráadásul a háttér aprólékos kidolgozottsága, az anyagszerű, plasztikus, ragyogó színekkel megfestett felületek szinte elénk varázsolják az akkori polgári világot az olajfestményen. 

Aelst festményét nemcsak Leonardo Utolsó vacsorájával, hanem flamand elődjének, Dirk Bouts (1410/1420-1475) művészetével is érdemes összehasonlítani, aki a gótika és a reneszánsz határán egyensúlyoz.
Bouts Utolsó vacsora képén a hosszúkás ablakok, a kövezet, a nyújtott emberábrázolás, mind a gótika stílusjegyeit viseli magán. Ugyanakkor a perspektíva használata megmutatja, hogy ez a műalkotás már egyértelműen a reneszánsz szülöttje. Finom arcvonások, előkelően természetes testtartás figyelhető meg Jézusnál és tanítványainál. Ugyanakkor a belső tér, az enteriőr itt is megjelenik.

Végül sorozatunk előző részéhez hasonló módon egy szimbolikus ábrázolási példával fejezzük be ez alkalommal is művészettörténeti sétánkat. Hiszen nemcsak az olasz reneszánsznál láthatunk összetett, az Utolsó vacsorára utaló jelenetet. Emlékszünk ugye Raffaelo „Disputa del Sacramento” c. alkotására! Hanem a németalföldi kora reneszánsz is büszkélkedhet ilyen jelleggel, nevezetesen Hubert és Jan van Eyck testvérek Genti oltárával. Azt máig sem tudhatjuk, hogy a két testvér közül ki volt az, aki jelentősebb mértékben hozzájárult a mű megszületéséhez. Csak az biztos, hogy Jan fejezte be egyértelműen, megrendelőjük számára. Érdekes, hogy magát az oltárképet nem is olyan régen restaurálták, melynek következtében a műalkotás visszanyerte eredeti fényét és részletgazdagságát. Ugyanakkor a helyreállítás során a festmény központi eleme, az áldozati bárány igazi különlegességet tartogatott a ma emberének. Ez pedig nem volt más, mint a bárány humanoid vonásainak megmutatkozása. 

Igencsak elgondolkodtató, vajon a művésznek mi lehetett a szándéka ezzel? Találgatásokba bocsátkozhatunk, ugyanakkor a hívő számára Krisztus teste, az oltáriszentség és az áldozati bárány olyan szerves egységet képez, melyet a vasárnapi szentmise a maga szakrális valóságában természeténél fogva minden alkalommal magában foglal. Ezen egységet a művészet eszköze, e különleges ábrázolás csak tovább erősíthet.

Akkor nézzük részletesebben mit is láthatunk a genti szárnyas oltáron? 
Az alkotás grandiózusságát a kétszázötven alak jelenléte, és a húsz táblarész egyértelműen jelzi.

Csukott állapotban a felső részén az angyali üdvözlet, az alsó részén középen Keresztelő Szent János és János evangélista, illetve a széleken az ajándékozó és neje látható. A felső körívekben két próféta és két szibilla (azaz jósnő) alakja tárul elénk.   

A szárnyas oltárt kinyitva mindenfelől jövő hömpölygő tömeget látunk, akik mind Isten bárányát, - aki elveszi a világ bűneit-, érkeztek megcsodálni. A két-két oldalszárnyon jobbról zarándokok, balról lovagok és fejedelmek igyekeznek a szent helyhez. A felső részen a trónoló férfias Atyaisten, piros ruhába öltözve hirdeti végtelen szeretetét, mellette Keresztelő Szent János és Mária található. Majd kifelé haladva az orgonázó Szt. Cecília illetve éneklő angyalok zenélnek, valamint az egyik-és másik szélen Ádám és Éva áll. Visszatérve az oltár központi elemére, a ragyogó természetábrázolás akkor igen újszerűen hatott, de a mai napig lehengerlő.

  

                                                                                                                        Írta: Erdősi-Boda Katinka