Az Úrra hagyatkozva álltam bele, a csodák pedig jöttek, és a dolgok mentek – Interjú Toroczkay Ilonával, a 15 éves Ars Sacra Alapítvány kurátorával

 

Toroczkay Ilona, az Ars Sacra Alapítvány kurátora és a Fesztivál művészeti vezetője

Egymást érik az örömteli jubileumok az Ars Sacra háza tájékán! Tavaly a Fesztivál, idén pedig az Ars Sacra Alapítvány ünnepli 15 éves évfordulóját. Hogyan tekintesz vissza erre a tizenöt évre? Melyek voltak számodra a legfontosabb mérföldkövek?

Ez a 15 év az Ars Sacra Alapítvány létrejöttétől számított idő. A Városmisszió után a pozitív fogadtatások, visszajelzések hatására úgy éreztük, hogy folytatnunk kell az evangelizálást a szakrális művészetekkel, de már civil szervezetként. Nem sejtettük, hogy ilyen hosszú időre szól, de tele voltunk ötlettel, lendülettel, tettrekészséggel és folyamatosan tapasztaltuk, hogy amit csinálunk, az jó!

Számomra az első mérföldkő maga a csatlakozásom volt. Márti (Dragonits Márta, az Ars Sacra Alapítvány elnöke - a szerk.) barátnőm lánglelkű ötletét nagyra tartottam és érdekes módon engem is foglalkoztattak ebben az időben a hittel kapcsolatos kérdésekre adható válaszok, együtt jártunk ilyen előadásokra. Mint iparművész, mégis kötelességemnek éreztem volna a kapott művészi talentumaimat szaporítani, az új feladatok viszont csupa „nemszeretem” munkák voltak, melyekhez nem is konyítottam.  Láttam viszont, hogy Márti válla roskadozik a sok ötletével járó feladattól, ezért Istenhez fohászkodva segítségét kértem a döntésben, hátha mégiscsak ez lenne az én utam is. Ma már tudom, hogy igen, de akkor csak sejtettem, így hát teljesen az Úrra hagyatkozva álltam bele, és kezdtem el szervezni, a csodák pedig jöttek és megerősítettek, tovább lelkesítettek. Már én is „vízen jártam”! Ez az Isten-tapasztalat még ma is gyakran kapaszkodóm, ha baj van.

„Keresztem, amelynek fotója műsorfüzetünk címlapja volt korábban.”

Az utad tehát nem volt rögtön egyértelmű az Alapítványhoz és a Fesztiválhoz, mondhatni küzdelmes volt. Irigylésre méltó és egy kicsit kíváncsivá is tesz, hogyan „jöttek” a csodák ebben az időszakban. Tudnál példát említeni erre?

A legelső csoda Ildi (Kolek Ildikó, az Ars Sacra Alapítvány kurátora – a szerk.) bekapcsolódása volt. Ő egészen más szemmel nézte a terveinket, Márti és én művészek vagyunk - együtt jártunk az iparművészetire -, a mi álmaink Ildi nélkül ritkán valósultak volna meg. Ő két lábbal a földön jár, így ez a hármas, mint egy háromlábú szék már stabillá vált és máig is úgy maradt.

Itt még említenék egy személyes életemhez köthető, de a fesztiválra is kiható másik mérföldkövet. Ez egy olyan kereszt, amely még ma is kicsit talány, de hiszem, hogy egyszer még felmutathatom a világnak. Négy év lelkes és szerteágazó szervező munka után egy szembetegség földhöz vágott. Akkor a régi tanult és szeretett hivatásomat, a belsőépítészetet is el kellett engednem és azóta is sok fontosnak tartott dolgot. Ám a vaksággal fenyegető állapot csodával határos módon nem romlott igazán tovább azóta. Csodák ezalatt is történtek hát, de akkor egy ideig bennem éppen csak pislákolt az a fény, az a remény, amit másoknak kellett volna tovább adnom. Az utóbbi 12 év alatt viszont azt is felismertem - nagy megnyugvással -, hogy Isten korábban mennyi ajándékkal készített fel erre a keresztre, melyek segítségével a fesztivál kiemelt programjainak szervezését változatlanul kellő intenzitással végezhetem ma is. És tudom: „Neki növekednie kell, nekem kisebbé lennem.” (Jn 3,30) Egyik ilyen ajándék a férjem, akinek nagy szívét gyerekkorunk óta ismerem. Orvosként Ő minden fellelhető tudományos eredményt felhasznál a betegség folyamatának lelassítására.

„Az ötéves szülinapunkat ünnepeltük.”

Vagy egy másik rövid történet. Már a szervezés kezdetén reménykedtem, hogy egyszer felkérhetjük Bogányi Gergely zongoraművészt, és vártam, hogy valahogy kapcsolatba kerülhessünk vele. A férjem egyszer hazavitt egy ismerőst, akivel egy tudományos konferencián találkoztak és a közelben lakott. A szomszéd úr az életéről mesélve elmondta, hogy zongoraművész felesége fiatal tehetségekkel foglalkozik, és például az ő tanítványa volt Bogányi Gergely. Így sikerült elérnem a művész urat, aki azóta az Ars Sacra arcaként minden évben nagy sikerrel lép fel a Fesztiválunkon. Különleges ajándékként ilyenkor beszél a hitéről, Isten és a zene kapcsolatáról és ettől lesz igazán teljes minden eleve csodálatos koncertje.

Az már a csodák csodája, hogy a kedves közvetítő szomszéd az a Dr. Roska Tamás akadémikus volt, aki azóta sajnos már nincs köztünk, de aranyos feleségével, Esztó Zsuzsával együtt több fesztiválunkon részt vett, míg egyik fiúk, Dr. Roska Botond éppen az enyémhez hasonló szembetegségek világhírű kutatója, gyógyítója.

Véleményed szerint mitől tud ennyi éven át sikeres lenni az Ars Sacra Fesztivál? Gyakran tapasztaljuk, hogy a vallásos vagy szakrális témájú programok nem keltenek nagy érdeklődést vagy előítéletekkel közelítenek feléjük.  

Ezt a missziót azért indítottuk, hogy ingyenessé téve a programokat, bárki eljöhessen bármelyik eseményünkre, hogy mindenkit megérinthessen a művészeten átszűrődő remény, a transzcendens jelenléte, fénye, tisztító ereje. Hogy ebben az értékválsággal küzdő világban igaz értékeket találjon a hívő, a bizonytalan kereső, vagy akár a nem hívő is. Már kezdetben tapasztaltuk, hogy az emberek éheznek, szomjaznak az igazra, a szépre, a jóra, és időközben megtapasztalhatták, hogy nem azért ingyenes mindez, mert „gagyi”. Azt hiszem, hogy az ökumenizmus egyre nagyobb térhódítása is csalogató sokak számára és talán még a mi őszinte jó szándékunk is átjön, vonz.  Nagy dolog, hogy már nagyon sokan csatlakoznak, és önkéntesen szerveznek hasonló programokat, vidéki városokban, határon túli helyszíneken. Ők is nagy segítségként terjesztik kezdeményezésünket ott, ahol egyébként nem is hallanának erről.

Eleinte profán helyszíneken rendeztünk sok-sok szakrális előadást, kiállítást, az erősítő kontraszthatás miatt, és hogy bárki bejöjjön ide. Volt például Bach koncert az A38 hajón, egyetemi aulákban, főiskolán, sport stadionban irodalmi est, cafékban, jazzkoncert… De érdekes módon idővel, ahogy megszoktak, sőt megszerettek minket, egyre több koncert került be templomokba, egyre több előadóművész kívánkozott műsorával szakrális terekbe, ahova már örömmel jött a közönség is. Mintha a szakralitás visszavezetne minket is eredete helyére. Az egyházzene is egyre nagyobb teret kap, az idei fesztiválon konferencia témája is lesz.

Mitől sikeres? „A művészet nem indokol, nem érvel, nem meggyőzni akar, hanem megérint.” Udvardy György veszprémi érsek, akkor még pécsi püspökként mondott megnyitóbeszédében elhangzott gondolatát sokat idézzük, mert ez önmagában is vonz. Hogy mit jelent ez a megérintés? Különleges tapasztalat számomra is.

                                         „Bogányi Gergely hálás gesztusa a sok felkérésért.”

Mesélnél erről a tapasztalatról? Sokan sokféleképpen értelmezik a szót: szakrális. Számodra mitől szakrális egy alkotás vagy egy produkció? Mit jelent ez a fogalom a te értelmezésedben?

Nálunk mindig szólt a zene, jó volt így felnőni! Édesapám csellóművész volt és mi gyerekek egy Kodály által alapított zenei általánosban, illetve annak folytatásaként 4 évig énekszakos gimnáziumi osztályban sok jót tanultunk a művészetekről, persze főként a zenéről. Itt ivódott belém a magas minőség igénye, mely éppen ma is hasznos, hisz elengedhetetlen az olyan művészetben, amely Istenről vall, őt dicséri, hozzá kötődik. Rengeteg szépet énekeltünk az iskolában, templomi kórusban és sok koncerten jártam azóta is, már nem is lepődtem, rendültem meg szinte semmin, ám egyszer mégis megéreztem, hogy milyen az, amikor úgy istenigazából megérint a zene. Nagyon erős felnőttkori élményem volt J.S.Bach Máté Passióját hallgatva Cambridge-ben, a King's College zenekarával és kórusaival, a gyönyörű gótikus katedrálisban (amit ott csak kápolnának neveznek). Nagypéntek volt. Fiamat látogattuk meg, ő vette a koncertjegyet és én nagyon boldog voltam. A zene és az előadás gyönyörű volt, ezt a szenvedéstörténetet még nem hallottam élőben több órányi előadásként. A passió történetét nem is követtem, csak átengedtem magam a szépséges zenének és egyszer csak elkezdtem sírni. Nem is sírni: zokogni! Visszafojtva is alig tudtam abbahagyni. Magam sem értettem, soha így még nem jártam! Hamar ezután otthon meghallgattam lemezen, hogy melyik ária váltotta ki ezt belőlem. Kiderült, hogy amikor a megkínzott Jézus szomorúan Péterre nézett, a tanítványnak pedig eszébe jutott, hogy valóban háromszor is elárulta az Urat ezen az éjszakán, majd keserves sírásra fakadt. Ez az ária maga volt a kétségbeesett fájdalmas zenei zokogás…

„A profán és a szakrális közti határt - szívében - ki-ki máshol húzza meg. Szent Ferenc valahol a kozmosz határán.” Ahogy Pilinszky János írta, és nagyon szeretném magam is ezt vallani, a Teremtő szeretetével az egész teremtett világot átölelni. Megadatott nekem, hogy többször jártam Assisiben és ott valahogy meg is éreztem a szakralitást a városka és környékének egész atmoszférában.

Mi mindhárman azt valljuk, hogy minden magas művészet szakrális. A fesztivál emelkedő népszerűségét indokolhatja az is, hogy e véleményünk miatt egyre több féle művészetet mutatunk be.

„Mostanában...”

Hogyan áll össze a kiemelt zenei kínálat az Ars Sacra Fesztiválon?

A mai kínálat már szinte az első években kialakult, mert a nagy művészeink azóta is szívesen jönnek vissza akár minden évben. Új helyszíneket keresünk fellépésükhöz és új műsorral jönnek, de ha nem, az sem gond, a műsorok válogatottak, a közönség pedig cserélődik.

Általában megint csak csodaszerűen kerültünk kapcsolatba több híres fellépőnkkel is. A Klukon Edit -Ránki Dezső házaspárnak egy külföldön élő zongoraművész rokonomnál örültem meg nagyon, vagy amikor egy zeneművész unokaöcsémet hívtam, ő ajánlotta kedvenc rokonát, Lackfi Jánost, akire szintén régóta „vadásztam”. Ők eleinte hittek is, nem is a mi sikerünkben, aztán mi is, ők is rácsodálkoztak a már patinássá vált és sokadszor is európai minősítést nyert Ars Sacra Fesztiválra. Mi pedig hálásak vagyunk a bizalmukért, hogy előre odaadták a nevüket a szent ügynek.

Mindig van 1-2 fiatal kimagasló tehetség is, akiknek lehetőséget szeretnénk adni és ennek kölcsönösen örülünk. Ők a jövő szakrális zenészei lesznek, hisz a szakralitás itt él közöttünk ma is.

Ebben az ünnepi évben milyen különlegességekkel készül a Fesztivál?

A művészetek eget-földet összekötő hatása főként a zenében, de az irodalom is erős, talán ezért is a tartoznak kedvenceim közé. Már az előző évben a NEK köszöntésére rendeztünk négy Keresztkoncertet, négy különböző felekezetű keresztény templomban, melyek összekötve egy virtuális keresztet alkotnak a Belvárosban. Idén ezekben a templomokban a korábbi fellépők már saját felekezetük templomában koncerteznek, és újdonságként mind a négy helyszínen lesz egy frissen szerzett szakrális mű ősbemutatója, jelezve a szakrális zene mai létjogosultságát.

Ugyanakkor a már hagyományos ökumenikus műsort, a történelmi egyházak közös zenei áhítatát két év kihagyás után ismét megrendezzük. A Bazilikában lehet újra, amely mostanában nem állhatott rendelkezésünkre, mert fontos NEK helyszín volt. Egy különleges meglepetést tartogatunk itt, de lesz sok újdonság, melyek még alakulóban vannak. Mindenesetre idén is nagy szeretettel várjuk az elmélyülni, feltöltődni vágyó közönséget!

„A Keresztkoncertek helyszínei.”

Az idei fesztivál mottója János evangéliumából való: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket! Mi jut eszedbe erről a gondolatról?

Az a nagy szerencsém, hogy a családomban megvan ez a feltétel nélküli szeretet és ez több mint bármi, amit kérhet az ember az élettől. Tudunk egymásnak adni és tudunk elfogadni, ez békével és biztonsággal tölt el.

„A legújabb ajándékom, aki »szintén zenész«!”